Egy akusztikus este....

....Everlasttel.

Elöljáróban csak annyit, hogy Everlastet én kivételesen nem a House of Pain-nel ismertem meg, amikor a Jump around igazán nagy sláger volt, én még kis tacskó voltam, bár nem mondom hogy utána nem buliztam rá sokszor (de szerintem még a mai napig így teszi a legtöbb fiatal amúgy). Én kb. akkor ismertem meg, amikor kijött az Eat at Whitey's (2000), akkor lett meg az az album a Whitey Ford Sings the Blues-zal együtt, és azóta szeretem nagyon a zenéjét és a szövegeit. Szeretem hogy nem egysíkú, van benne szerelem, csalódás, fájdalom, személyes gondok, társadalmi problémák, vagyis nagyjából amiről mindenki élete szól.

Ezt a koncertet mintha "fentről" küldték volna nekem. Mielőtt megláttam volna a dátumot, nagyjából előtte 3 héttel mondtam, hogy érte Európán belül bárhová elmennék. És éppen London lett az egyik állomás a 4 európai koncertből, pont ahová Hanni éppen kiköltözött..... :)

Volt tavaly néhány koncert, ami napokig a hatásuk alatt tartott, a Sting, a Roxette, de azt hiszem ez mindent felülmúlt. Pedig itt nem volt semmi show, semmi látvány, semmi zenekar. "Csak" két ember két gitárral és ennyi. És mégis.... 

Mondjuk kissé döcögősen indult, mindenki azt mondta nekünk, hogy menjünk oda időre, mert ott nem 1-2 órás csúszással indulnak a klub bulik, mint itthon. Aha.... Egy órát álltunk sorba, utána meg még kettőt bent. De hát "If I'm late for the show, you don't have to worry, I just live for today, so I ain't in no hurry" - igen, fogtuk hogy komolyan gondoltad ezt a két sort, kedves Erik. 

Aztán fél 10 környékén elindult a móka köszönés nélkül két vagy három dallal, nekem már akkor végem volt. Az ember hangja élőben is pontosan olyan "lepedőgyűrős", mint CD-ről. 

A "pletyka" igaz, valóban teljesen megőszült a 42 éves Everlast, OK, szerintem a szemüveg meg a sapka dob még rajta egy tizest pluszban, de hát kit érdekel? Őt nem is ezért szeretjük. (Jó. Igazából de, ezért is, bocs.)

A koncert alatt végig nagyon közvetlen volt a közönséggel, hát igen, ez a hatalmas nagy előnye a klubkoncertnek. Jöttek folyamatosan a kívánságok, örömét fejezte ki, hogy még senki nem kiabálta be a Jump around-ot, de azért tisztáztuk: "You know, I'm not a motherfucking jukebox." 

Én imádtam, ahogy minden tapsot és éljenzést nagyon őszinte és nagyon szívből jövő mosollyal fogadott, komolyan mondom kedvem lett volna megölelni. :D

A rengeteg kis sztori közül az egyik nagyon megérintett, egyébként is szívszorító, de azt hiszem főleg azért mert én is anya vagyok. A kislányáról szólt, aki cisztás fibrózissal született, és arról hogy ne gondoljuk nagyarcnak, ha az utcán nem pacsizik le velünk, ez csak azért van, mert nagyon vigyáz magára, nehogy elkapjon valamit, és így védi meg a lányát. Ez a kis történet a Sixty-five roses című dal felvezetője volt, ami erről az egész helyzetről szól, amiben élnek a családjával, és hogy ők a feleségével hogy birkóztak és birkóznak meg vele. A címe pedig azért Sixty-five roses, mert a gyerekek sokszor így mondják a betegség nevét (cystic fibrosis), mert utóbbit nem tudják kimondani. [sziksztifájv róziz - szisztik fájbróziz - csak mert nem mindenki tud angolul].

Elhangzott az aktuális kedvenc nótám is, a This kind of lonely, és tulajdonképpen ezen kívül is csak olyanok, amiket nagyon szeretek. White trash beatiful, Black coffee, Black Jesus (a legviccesebb felvezető dumával szerintem), Gone for good, Little Miss America, Stone in my hand, Ends, What it's like, Friend, Lonely road, most így hirtelen ezekre emlékszem. 

A másik gitáros srác (Razzle - azt hiszem, szégyen, de nem vagyok benne biztos) is teljesen rendben volt, szólózott akusztikus gitáron, amit én még szerintem nem láttam, persze nem vagyok egy nagyon akusztik-guru, de asszem ilyet nem nagyon szoktak, mert elég messze vannak a húrok a nyaktól, na most lehet hogy faszságot írtam, akkor bocs, szóval jó volt a srác így nem hozzáértő szemmel, viszont a tapstól rendesen zavarba jött. :)

A koncert maga két teljes órán át tartott, minden egyes percét nagyon nagyon élveztem, tökéletes este volt!  Engem teljesen elvarázsolt a csávó hangja, meg az egész ember maga, csaj vagyok na, hát ez van. :) A végére a cirka 40 fokot és a 90%-os páratartalmat már nem bírta az egyik húr, feltehetőleg ezért sem volt ráadás, de azt hiszem így is abszolút kielégített minden jelenlévőt kedves Erikünk. Engem mindenképpen. :)

Szóval köszönöm szép így a távolból is neki ezt az estét, mondhatom hogy életem legjobb koncertélménye volt!

Most olvastam egyébként, hogy az a hír járja, hogy idén jön a Hegyalja fesztre. Ha valaki azt gondolná hogy verem a fejemet a falba, amiért kiutaztam Londonba a koncertjére, holott itthon is láthatnám néhány hónappal később, nos nem. Egyrészt mert így legalább láttam Londont is, másrészt meg hogy Hegyalján nem állhatnék karnyújtásnyi távra tőle, ebben teljesen biztos vagyok. A fotókat én csináltam telefonnal, tehát sejthető hogy nem 20-30 méterre álltam a színpadtól. 

Azóta szinte csak Everlastet hallgatok egyébként, mint ahogy aznap is szinte egész nap ez ment a fülemben amíg róttam London utcáit, a Little Miss America-ról egyébként mindig Covent Garden jut eszembe, a Stone in my hand-ről meg a Warren street-i metró. Így aztán még nem tettem el ezt a felejthetetlen élményt a megfelelő kis polcra, azt hiszem jó darabig még nem is akarom.

"Got an old man's soul, got a heart of gold
Got a brand new shovel dig me out of this hole"