A héten gyakorlatilag minden nap megállapítottam magamban, hogy azért egy dolog rohadtul nem hiányzik.... Amikor én így értem, de te úgy érted, amikor bajom van, de nem mondom, hanem inkább durcázok, félreértek, megbántok, támadok, hibáztatok, mire te értetlenségedben pökhendi leszel és flegma, visszabántasz, amit meg én nem értek, mindenki úgy érzi, hogy ŐŐŐŐ nem csinált semmit, bezzegamásik, és ebből lesz egy szép, nagy, kerek szar, amit akár egész nap, sőt több napig görgetünk magunk előtt, mire tisztázzuk, hogy tulajdonképpen honnan is indult és miért.

Ezen a héten három példát hallottam erre, és még csak csütörtök van.

Na EZ baromira nem hiányzik!

Viszont, ami miatt bizakodom, tudom hogy létezik olyan, hogy ez nem ilyen. Volt benne részem, hozzá is mentem. (Aztán persze a végén ugyanígy csináltuk mi is, sőt mi már oda is eljutottunk, hogy már így sem, ami meg, ha lehet, még rosszabb....). De amíg jó volt, addig nem ez volt, ha valakinek baja volt, azonnal elmondta, nem kellett gyomorgörccsel az estét várni, hogy megbeszélhessük, míg nap közben összevesztünk telefonon háromszor és egyszer sms-ben. De jó is volt az.... Olyan szeretnék újra!

Félreértés ne essék, nem a rózsaszín felhős első hónapokról beszélek, amikor esze ágába nem jut az embernek nem hogy vitatkozni, még picit megsértődni sem, mert a lamúrtól kettőig nem lát. Hanem később. Mondjuk egy év után. Amikor ha beszól valamit az egyik, akkor a másik az első adandó alkalommal jelzi, hogy ezt nem kellett volna, vagy nem így, lehet hogy vitáznak egyet rajta, de legalább nem harapja ketté a másikat azzal, hogy "afaszér'nemlehetlehajtaniakurvavécéülőkétésegyébkéntismorzsásmaradtakonyhapult teparaszt".