A Mikulásbulik és karácsonyi készülődés közepette még nem esett szó arról a bizonyos szerdai koncertről. 

Azt hiszem elég ha annyit mondok, Állatorvosné asszonnyal kétpercenként állapítottuk meg, hogy férjek, szerelmek ide vagy oda, bizony holnap hozzámennénk Mr. Schrodyhoz. Jóóóó hát na, tudom én, nem Justin Bieber koncerten voltunk, de mégiscsak....

Egyébként az egész úgy indult, hogy nagyjából ennyire álltunk messzire a színpadtól, ami egy picit elszomorított, de végül is kit érdekel, gondoltam, nem hagyom hogy ennyi elrontsa a kedvem egy teltházas Everlast bulin. A második dalnál egyszer csak azt vettem észre, hogy Cucka anyánk, olyan 2-3 másodperc alatt eltűnt. De teljesen. Kérdezgettem a többieket, hol van? "Előtted!" "De nincs itt!" No, rendben, elmegyek megkeresni, mert ahogy ismerem hamarost a színpadon fog táncolni. Ebben a pillanatban megjelent nagyjából derékmagasságban kúszva "Gyeremá' baz'meg, ott állok az első sorban!". Nem megmondtam? Megragadta a karom ez a bolond lány, és elkezdett húzni a tömegen keresztül magával, közben persze én, Ms. Para "ÁÁÁÁÁÁÁÁ, meg fognak verni!!!!" - néha tényleg azt hittem, hogy így lesz. De utólag örök hálám fogja üldözni ezért, ha nem vigyáz, mert ha nem is az első, de a második sorból élvezhettük ezek után a koncertet, és még az sem érdekelt, hogy két könyökkel a lapockámban történt mindez.

És igen, valóban szerelembe estem ismét, mint minden koncerten ahol pasi van a színpadon, khm...., mentségemre szóljon szerintem az összes csaj. Pláne hogy most legalább nem úgy festett hősünk, mint Koltai a Sose halunk meg című filmben. Elhangzottak természetesen a kedvencek, a Long at all, a Gone for good, a This kind of lonely, a Folsom prison blues, a What it' like, a Lonely road, a Black Jesus, a Long time, a Stone in my hand és még sorolhatnám. (OK, az én személyes kedvencem a Tuesday morning nem koncertnóta, de nem baj.) Összességében sajnos kevesebbet játszott, mint a londoni bulin, és jóval kevesebbet dumált, pedig azt nagyon bírtam ott. És hadd jegyezzem meg, azért 2012-ben az megkérdezni, hogy a közönség tud-e angolul, khm.... kicsit fájt, na. Szerinte vajon nem a szövegei miatt is szeretik annyira és annyian a zenéjét? No mindegy, csak úgy mondtam..... És kövezzen meg bárki, nekem tetszik ez az akusztik felállás, tudom, sokan fújnak érte, szar, kevés, nekem bejön. Azért egyszer rendes zenekarral is meghallgatnám őt élőben.

Ha egészen és mindenképpen őszinte szeretnék lenni magamhoz, a londoni koncert jobb volt, de könnyen lehet hogy nem tudom objektíven összehasonlítani. Azért az mégiscsak Londonban volt, ahol korábban nem jártam még, ráadásul a 100 Clubban, és egy olyan nap megkoronázásaként, amire ha rágondolok még most is széles vigyorra húzódik a szám. Ezzel kellene versenybe szállnia egy tisztességesen ledolgozott munkanap utáni szórakozásnak, egy helyen, ami öt percre van a lakásomtól.... lehetetlen.

Szóval nagyon szépen köszönöm Mr. Schrodynak ezt az estét ismét. Azzal például simán kiegyeznék, ha évente 2 Everlast koncertre el tudnék menni. ;)

Az estére egyetlen dolog vetett árnyékot némiképp. A kannásbor. SOHA SOHA többet nem iszom szórakozóhelyen bort.... Pedig Isten látja lelkemet, még csak be sem rúgtam, de én attól az egy fröccstől olyan rosszul voltam.....! Hazaértem, lefeküdtem, és legalább negyed órát gondolkodtam, hogy menjen vagy maradjon az a "valami", amit valaki egyszer elnevezett bornak. Nem arról van szó, hogy az embernek a kis gyomrocskája már csak a nyolcezres Gere borokat veszi be, de hogy ez valami undorítóság volt, az tuti. Cuccer is panaszkodott, hogy hazaérve már migrénje volt, úgyhogy vagy mindketten sznobgyomrúak lettünk, vagy a hiba nem bennünk volt. Vagy kicsit ez is, kicsit az is. Mindenesetre még másnap is igen labilis volt Pocak, gondoltam is, erre told az Activiát bazeg, vártam is hogy kifigyel a zöld beszélő sportzokni hogy "Szeresd Pocakot".

Azért a teljesség igényével álljon itt az én kedvencem, és egy videó az estéről. (Bár ezzel kapcsolatban majd lesz még egy bejegyzés, de nem akarom ezt ezzel elrontani.)

És néhány kép és egy kritika itt. (A cikkírónak mondanám: az "I ain't a motherfucking jukebox" poént szerintem minden koncerten elsüti, mint ahogy a közönség is egészen biztos vagyok benne, mindenhol bepróbálkozik a Jump around-dal, ez nem hiszti volt, vicc-féle. Tudom, ne arcoskodjak már itt, hogy én már ezt egyszer hallottam, de majdnem biztos vagyok benne, hogy ez a Hegyalján is elhangzott.) 

És egy szimpatikus interjú. :D :D