"....szeretem és tisztelem...."

Nagyjából két és fél évvel ezelőtt, amikor elköltöztünk Manci apjától, sokat beszélgettem erről barátokkal, családtagokkal. Hogy mi is volt az alapvető bajom (azon túl, hogy a féléves gyerekünk mellett feltétlenül úgy érezte, neki jár, hogy kolleginát mindenképpen ápolgassa az összes munkanapján, valamint hogy a 10 hónapos gyerekünknek hasadékműtétje előtt egy héttel összecuccoljon és otthagyjon bennünket....). Úgy tudtam a legjobban megfogalmazni, hogy azt, hogy nem szeret, nem szerelmes, még csak-csak meg tudnám emészteni, még ha nagyon nehezen is. Elvégre megesküdtünk, holtomiglan-holtáiglan, csináltunk egy csodaszép szerelemgyereket, akit együtt volna illendő felnevelni, és megtanítani neki mindent, amire az életben szüksége lehet. De azt, hogy a legminimálisabb tiszteletet sem kapom meg tőle, nem bírom lenyelni.

Az, hogy a házban lakók közül mindenki egy köcsög volt, hogy nem bírnak nekem segíteni, amikor látják, hogy babakocsit-gyereket-bevásárlást cipelek fel a lépcsőn a másodikra, ő meg minden áldott nap egy hiperből járt haza, de esze ágába se jutott soha bevásárolni, sőt "Ha én egyszer onnan kijövök, csak ezért vissza  nem megyek!" felkiáltással lerendezett mindent, az rendben volt. Hogy én vonatkoztam tavasszal Gárdonyba hétvégente, amikor ő dolgozott, gyerekkel, bőrönddel, babakocsival, arra nem volt képes, hogy Törökbálintról odajöjjön értünk autóval, ("Messze van!"), az szintén OK volt. Hogy ha bármiről panaszkodtam, ami az irodában történt, soha nem mellém állt, mint a másiknak volt igaza, tökmindegy ki volt a másik. Hogy ha bármit, bárkiről elmeséltem, le se reagálta. Hogy ha a barátnőim jöttek szóba, az összeset utálta, ismeretlenül is akár. Hogy ha szokásomhoz híven valamit elejtettem, beütöttem, összetörtem, úgy reagált hogy "Olyan balfasz vagy....". Hogy én asszisztensként "titkárnő" voltam, ő osztályvezetőként "kereskedelmi igazgató" (bár folyamatosan tízezrekkel többet kerestem....).

Mindezek után, amikor azt találtam mondani neki, hogy nem tisztel, hülyének nézett. 

Amikor egyszer komolyabban leültettem beszélgetni erről, meg hogy mi a bajom velünk, említettem neki a jegyesoktatásunkat. Ahol a pap külön kiemelte az eskü szövegének azt a részét, hogy "szeretem és tiszteltem". Ezt soha ne felejtsük el. Tisztelni a másikat. A szerelem lehet, halványul, lehet, elmúlik. De a tisztelet nagyon fontos. Tiszteljük egymást! Kiröhögött. Hülye vagyok, tisztel ő engem. "A múltkor is, nem elmentél a barátnőiddel kávézni, és én voltam itthon Mancival?!". Nem értette. Kurvára nem értette, és én eleinte nagyon tanácstalan voltam, hogy hogyan is értethetném meg vele, itt nem egy, nem kettő és nem három alkalomról beszélünk! Nem arról, hogy ki főz és ki mosogat. Hanem a hozzáállásról. És igen, amíg tisztelem a másikat, és mindazt amit ő csinál, addig ő nem fogja úgy érezni, hogy túlzottan leterhelt velem szemben, mert érzem, tudja, hogy én is belerakom a magamét. De amit elbillen a mérleg, ő úgy érzi neki minden jár, és már beszélni sem tudunk róla, akkor nagy baj van. És már én sem akartam hogy megértse. 

Sajnos azt gondolom, a tisztelet az a dolog, ami ha egyszer "elmúlik", onnantól gatter az egésznek. Kurvaszar ezt átélni is, és kívülállóként is szar végignézni, ha a környezetünkben történik. Nem tudom mi a megoldás, ilyenkor nem lehet jó tanácsot adni. Mit mondj? "Beszélj vele!" De nem érti! "Nyeld le!" Meddig?! "Megváltozik majd!" Mitől? "Hagyd el...." Ilyet nem mondhatsz. "Állj a sarkadra!" Csak még több feszültség és veszekedés lesz az eredménye.

Nem tudom.... Sose mondta senki, hogy ez ennyire nehéz lesz.

Talán rossz emberek kötik össze az életüket egymással? Közben változnak az igények? Vagy az emberek változnak ennyire? Eleve mások voltak az értékrendek, csak nem foglalkoztunk vele? Vagy idő közben mentünk más irányba? 

Sose mondták, hogy ekkora szívás felnőni....