Szombaton végre elhagyhattuk az "ojjektumot". 24 óra infúzió nélkül, napi max 4-5 hasmenés, de az így elveszített folyadékmennyiséget szájon át visszapótolja. Pipa. Így aztán szombat délután hazaengedtek bennünket. A meleg szülői házban lábadoztunk még hétvégén, mivel rám is rám fért a normális kaja és a pihenés, így nem kellett főznöm, mosogatnom, rengeteget jelent, hogy ilyenkor is számíthatok Anyuékra.

Mancipanci tegnap még elég gyatrán volt, egész délelőtt csak feküdt. Ma már sokkal jobb a helyzet, lassan kezd visszatérni az étvágya is.

Azért.... Életem legszörnyűbb éjszakája volt a múlt hét kedd-szerda közötti, és amikor kisebbfajta pánikban próbáltam valakit találni aki bevisz bennünket a Szent Lászlóba. Mert persze az apja lazán beközölte hogy ő most nem ér rá, nem tud a munkahelyéről egy órára eljönni.... (Tavasszal muszáj autót vennem.) A kórházban is durván egyszer volt bent nála, szombat óta egyetlen telefont nem volt képes megereszteni hogy hogy van a lánya. Nekem ezek után kurvára ne próbálja meg előadni, hogy milyen baromira imádja a lányát, vagy neki egészen más elképzelései vannak az apai szeretetről.... Ilyenkor tényleg nem is értem miért válunk el....