Este azon gondolkodtam, hogy amikor az ember már fájdalmat sem érez, meg szomorúságot sem, meg sírni sem tud, csak úgy van, az vajon jobb vagy rosszabb, mint ez előzőek?

Egész nap arra "gyúrtam", hogy majd miután Manci elaludt, jól kibőgöm magam, alszom egy közepeset és reggel hellyel-közzel okés leszek. Na ehhez képest ebből annyi sikerült, hogy feküdtem az ágyamon, két takaró alatt rázott a hideg, zsibbadt a karom, a lábam, meg a tarkóm, és azt hiszem nem éreztem semmit. Próbáltam sírni, hogy legalább kijöjjön, tudod, amikor erőlteted hogy "öhö, öhö, brühühűűűű", de az istennek nem. Azóta sem. Nem tudom, de valahogy azt érzem ez nem jó így. Nem jó amikor bennmarad, elfojtod és belülről emészt. Anyu mondta tegnap hogy hát jó korán megkapod a leckéket az élettől. Hahh, na ja. Igaz. De nem mondom, hogy nem kértem őket, pontosan akkora barom vagyok én is.... Megint az a Vad Fruttik idézet ugrik be:

"Álmot kever kínnal

Hízelgőn kínálja

A bőröm alá kúszik

A lelkemet zabálja"

Azt hiszem hogy ezen az egész dolgon túl megint a hazugság fáj a legjobban. Na de mit is vártam? De tényleg....? Mit? Nem tudnék rá válaszolni én sem.

Mindenesetre most teljes erővel állás-, és lakáskeresésre kell koncentrálnom, minél hamarabb! Még hogy a menekülés nem megoldás? Hahaha. Dehogynem!