Picit hasonló érzéseim vannak a karácsonyról, mint Szily Nórának. De csak picit.... Hiszen délelőtt, kora délután egyedül leszek itthon, mert az apjának is jár vele idő 24-én, a szenteste így is az enyém. De amint hazaér tőle, indulunk haza Anyuékhoz Fehérvárra, mert bevallom őszintén nekem itthon, kettesben picit szomorkás lenne a karácsony. Mert zavar hogy nem családban van a kislányom, rendben, igaz, most mi ketten vagyunk egy család, de szeretnék neki igazi, klasszikus családot, anyukával, apukával (még ha nem is vér szerinti), esetleg tesóval, tesókkal (még ha nem is édestestvérek). Így viszont nekem is jobb érzés, hogy átélheti Anyuéknál az igazi, nagy családi szentestét, mamival, papival, dédivel, nagybácsival-nagynénivel. Sajnos unokatesók még nincsenek, az lenne az igazi. És én sem érzem magam kevesebbnek így.

Viszont az az idő, amit én magam vele lehetek, a mi kis családunkban, az igen kevés. Jóformán egy reggel. Így aztán mi is 23-án díszítjük a fát este, és a Jézuska éjszaka érkezik majd, hogy reggel már a fa alatt várja az ajándék a kis SzarcsiMarcsit. Jó lesz így is, tudom, de érzem, nem az igazi. Nem így képzeltem én sem.

A teljesség kedvéért itt van Szily Nóra teljes cikke a Life.hu-ról:

Nem akartam erről írni, mert mélyebb, mint amennyit adni szoktam magamból. Most nem tudok kérdések mögé bújni. Ez az ünnep nekem nemcsak az illatokról, ízekről, mosolyokról, a csomagoló papírok zizegéséről szól, hanem sok hiányról és fájdalomról is.

Ezt írni ciki? Szégyen? Vagy elfogadható, hogy ez egy őszinte vallomás? Ha a karácsonyon gondolkozom, néha elmenekülnék vissza az időben. Amikor kislányként hunyorítva, koncentrálva igyekeztem pontosan hímezni a kalocsai terítőt - persze picurkát - a nagyiknak, rajzlap fölött görnyedve próbáltam valami "emlékezeteset" alkotni anyukámnak. Kazettára énekeltem. Gimisként rongybabát varrtam az első szerelmemnek a saját kezemmel, és még sorolhatnám. Amikor az volt a felelősségem, hogy valami  kedves ajándék szülessen tőlem - nekik. Azoknak, akiket nagyon szeretek. A dolgom "csak" ennyi volt. Gyerek- vagy kamasznévjegy, ami mégis maradandó.

Közben persze felnőttem. Csodás karácsonyaink voltak, amíg boldog - vagy boldognak tűnő - házasságban éltem. Kettő volt. Egyik évről a másikra kitaláltam és nekifogtam spenótos lazacot, 5-féle süteményt sütni, csodát varázsolni, meglepetéseket kitalálni, sok embert vendégül látni - sikerült. Meg is lepődött a családom, mert nem voltam híres konyhatündér. A hullafáradtság euforikus volt, de ma már csak volt. Emlék.

Kétszer elvált anyaként minden más. Ki hozza a fát, ki faragja be? No, de ez apróság. Szakember van, ugyebár. A naptár is átíródott. Szerencsés vagyok abban, hogy a fiaim apáira mindig számíthatok, bár önálló életük van - hál' isten szép családdal. Az ünnep koreográfiája így már átalakult. Úgy döntöttem, leegyszerűsítem. Mert rémes volt, amikor 24-én délután kettőkor elkezdődött a rohanás. A fiaimat SZERETETTEL kézről kézre adva vágtattak a férfiak, a Jézuska, majd visszakaptam két kinyúlt manót egy halom csomaggal este tízkor, akik fel sem fogták, hogy miről szól az ünnep. Az én "fám" alatt már csak aludtak. Fájt. Nagyon.

Passz. Dacolni botorság. Sírni kár. Kompromisszumot találni ésszerű és életképes. Vettem egy nagy levegőt, és megkaptam a válasz. Nálam az angyalok 23-án kopogtatnak. A sütik megsülnek. A lakás díszes. A gyertyák égnek. Fura? Ugyan ki dönt arról, hogy a csengettyűk mikor szólnak? Hogy mikor énekelünk? Hát nem az a lényeg, hogy azok az órák rólunk szóljanak? Én ezt a megoldást találtam ki. Ráadásul egy nappal előbb érek a stressz végére. Amikor az utolsó délelőtt mindenki rohan a plázákban és ötlettelenül, idegesen lökdösődik, mi a fa alatt rakjuk a puzzle-t pizsamában. Igen. Mert az életünk így alakult. Egy nagy kirakósjáték, sokszereplős, törékeny, és én mindent igyekszem megtenni azért, hogy vigyázzak a KÉP-re. Karácsonykor is, még ha a 24-e nehéz... Hisz akkor nincsenek velem a fiaim. "Apatúrán" vannak, de mégsem mondhatom, hogy rossz, mert hazamegyek az édesanyámhoz, és megint gyerek lehetek - egy napra.

Mindennek ára van, de ajándékot is kapok. Karácsonykor ezt, de tudom, hiszem, hogy egyszer valaki nekem is fogja majd a kezem. Megtalálom a masnimat, vagy azt, akié én leszek! Alakul, de szép masnit kötni nem egyszerű. Az az élet ajándéka...