"Egy régi pécsi iskola padlásán találták meg annak a csecsemőnek a holttestét, akit a születése, szombat óta kerestek - írja a Dunántúli Napló. A csecsemőt az után kezdték keresni, hogy az anya, aki otthon szülte meg őt, orvosi ellátásra szorult, és kórházba került.

Németh Cecília, az Országos Mentőszolgálat sajtóügyeletese korábban azt mondta, hogy a mentőket szombat reggel 8-kor riasztották egy szülő nőhöz Pécsre. A kiérkező mentők újszülöttet nem találtak a helyszínen, az anyát kórházba szállították. A Dunántúli Napló információi szerint az anya a szülés után a régi iskola udvaráról a padlásra dobta fel a csecsemőt.

A Baranya Megyei Rendőr-főkapitányság kedd délelőtti közleménye szerint a rendőrséget szombaton értesítették a mentők, hogy egy húszéves nő a kórházba szállítása előtt szült, azonban a gyermek nem volt meg. A rendőrség ezután keresni kezdte a csecsemőt, és "másnap délelőtt egy pécsi, korábban iskolaként működő romos épületben megtalálták az elhunyt újszülöttet. A rendőrség az ügyben eljárást indított, szakértők bevonásával vizsgálja, hogy történt-e bűncselekmény" - írja a közleményben a Baranya megyei kapitányság."

/Origo/

Az ilyenen rohadtul ki tudok borulni. Első reakcióm az, hogy olyan válogatott kínzásnak vetném alá az ilyet, akit embernek sem neveznék, hogy addig szenvedne amíg csak lehet, minél tovább és minél jobban. 

De aztán persze továbbgondolom..... 

....és nagyon szomorú leszek, hogy egy ilyen megtörténhet.

Kinek a felelőssége ez? Csak a szülő nőé? És mi van a környezetével, családjával, párjával? És mi van a családsegítő szolgálattal ilyenkor, gyerekorvosokkal, védőnőkkel?

Az én védőnőm a szart is kizrikálta belőlem, amikor másfél hónappal elmaradt az egyik kötelező védőoltás anno, és nem jókedvemben nem oltattam be Mancit, hanem egyszerűen azért, mert beteg volt. Ezt persze ő pontosan tudta, mint ahogy a háziorvos is, mégis már ÁNTSZ bejelentésekkel dobálózott, majd az okos gyerekorvos simán ráoltotta egy zöld takonyra az MMR-t. Ugyan statisztikai adatot fejből nem tudok, hogy hol történik a legtöbb csecsemőgyilkosság, de lehet, hogy vannak hiányosságok ezen a területen.

Tényleg csak egy szimpla kegyetlen tettről van szó? Vagy a kétségbeesés miatti elkeseredés? A tájékozatlanság? Az emberi butaság? Lehet, hogy nem is tudja, hogy létezik bizonyos kórházakban inkubátor? Hogy örökbe is adhatja akár? Hogy nem az az egyetlen megoldás, hogy valahol megszülöm, aztán eldobom, kidobom, mint valami elszakadt plüssállatot? 

Vagy mindezeknek semmi köze nincs az egészhez, hanem "egyszerűen" rejtett terhesség áll a háttérben? Létezik egyáltalán rejtett terhesség? Erről is ki ezt mondja, ki azt. Van szülész-nőgyógyász, aki szerint igenis van olyan, amikor megmarad a havi ciklus 9 hónapig, és egy molett testalkatnál a pocak sem látszik. Erre kérdezem én, hogy olyan is van, hogy valaki nem érzi hogy rugdos a baba? Nemár.... Ez számomra annyira hihetetlen.

De akkor még mindig ott van, hogy szülés után miért öli meg a babát? Felfoghatatlan.... Egyes vélemény szerint poszttraumás stressz is állhat a háttérben ilyen esetben, mivel nem tudott a terhességről, a szülést traumaként éli meg az anya, és ez vezethet tragédiához.

Így is, úgy is, engem nagyon felzaklat egy ilyen hír, mindig. Ha tehetném, ezzel biztos hogy mélyebben foglalkoznék, és tennék érte, helyesebben ellene.

A végére egy érdekes dolog a hvg.hu-ról:

"A kriminológus szerint a csecsemőgyilkosságokért, bár látszólag egyedül elkövetett bűncselekményekről van szó, valójában épp annyira felel(ne) a közvetlen környezet, mint a csecsemőgyilkos anya. Németországban például az egész családot gyógyítani kezdik egy-egy ilyen tragédia után. Mint írja, a problémákkal jobban szembenéző társadalmakban a hasonló esetek kilencven százalékát nem a bűnüldözés, hanem a gyógyítás felé terelik. A skandináv országokban például betegként kezelik őket, arra hivatkozva, hogy zavart tudatállapotban követék el tettüket. A már említett Németországban, Belgiumban és Finnországban a büntetésük legfeljebb három év lehet, s ez egyben terápia is."

Vezetek..... Immáron durva 3. napja. 6 éves, ámde gyakorlatilag 0 kilométeres jogsival. Hatalmas flash, gondolhatjátok, minden alkalommal úgy ülök be a kocsiba, hogy a zabszem-effekt egészen tökéletesen működik. Az első utam Gárdonyból Szabadbattyánba vezetett, mire odaértem, hadd ne mondjam, izzadtam, mint qrva a templomban, pedig ment a klíma. Hazafelé már kicsit jobb volt és rövidebbnek is tűnt. De ha már egyszer mélyvíz, akkor legyen tuti, Gárdony-Budapest. Autópályán életemben nem vezettem még, mint ahogy 80-nál gyorsabban sem mentem, na azt a parát..... De megoldottam, egészben felértem, és mindenki sérülés nélkül megúsztam. Úgy értem én, és a forgalom összes többi résztvevője is. Bár azért tegyük hozzá, autópályán vezetni nem az a non plus ultra teljesítmény, tulajdonképpen az irányt elcseszni elég nehéz, a három sáv legkülsőjét pedig éppen a hozzám hasonló kis mazsoláknak találták ki.

Az a baj, hogy az a fixa ideám, hogy rajtam kívül mindenki baromi jól vezet. Pedig ez nagyon nem igaz, pláne ahogy direkt figyelem a sofőröket, megnyugtat hogy van, akinek az arcán hasonló rémületet fedezek fel, mint ahogy én kinézhetek.

Ma volt egy, helyesebben két óriási szituáció. Az első, reggel ugye, első reggelem be a munkába autóval (ez a hét a tréningé, amúgy nem fogok kocsival járni a városban - mondom ezt most). A szélvédő mintha kicsit olyan koszos vóna, na majd a lámpánál. Piros lámpánál, kis csajverda beáll a böhöm terepjáró mögé. És hát naná hogy rossz oldalon próbálom beindítani az ablakmosót és telibevillantom a puncimercit. Hát nagyon röhögtem magamon. Egyébként nem tudom miért történt ez, hát pontosan tudom hogy hogy működik a fénykürt és az ablakmosó, nyilván némiképp ideges voltam. No mindegy, semmi gáz, bájosan mosolyogtam a faszira a visszapillantó tükörbe, aztán ennyi.

A másik, melóhely felé vezető útvonal ugyan ismerős, sokszor vittek már be autóval, de én magam még soha nem vezettem odáig. Örs környékén bal kanyar után rögtön gyors sávváltás és jobbkanyar, na mire nekem feltűnt hogy nagyon sávot kellene váltanom, már nem tudtam volna biztonságosan, mondom OK, nem kapkodom, elmegyek egyenesen, úgy rémlik hogy a Kommunikáció Főiskola előtt a villamossínnél be lehet menni. És valóban. Ámde a villamos éppen a megállóban áll, lesem "indul? nem indul?", mire látom hogy a villamos elkezd nekem villogni és a sofőr integet ezerrel, hogy menjek csak, menjek. Annyira elképzeltem azt a kétségbeesett és tanácstalan kifejezést, ami az arcomra ülhetett, amiért megsajnált a villamosvezető.

No így megy ez mostanság. Nagy kaland, de tényleg. Már amúgy kezdem élvezni, de azért tényleg néha elég elveszettnek érzem magam nulla rutinnal a nagy pesti forgalomban.

Ja, és a parkolási mizériáról még nem is írtam, ez Budapest belváros csodálatos "találmánya", egy elképesztően nagy faszság, és minden rohadt alkalommal felmegy a vérnyomásom, ha eszembe jut, úgyhogy erről majd picit később.

Úgy repül a nyár, hogy csak lesek. 

Július utolsó hetében volt egy görkoritábor a kisasszonynak, ahol csak "kissé" zúzta le a lábát (persze nem görkorizás közben, akkor volt rajta védőfelszerelés), én meg közben rájöttem, hogy a napközis tábor az egyik legnagyobb szívás ovis korban. Reggel rohanni, hogy beérjen az ember a munkahelyére a táborból, délután rohanni érte, mert persze 5-ig el kell hozni, majd kézhez kapunk egy hullafáradt gyermeket, aki este 7-kor kikapcsol, hogy aztán reggel 5 magasságában elkezdje a következő napot. Persze neki nagy élmény volt, jól érezte magát, csak én purcantam ki kissé.

Viszont már másfél hete szabin vagyok, na nem mondom hogy úgy kipihentem magam, mint még soha, de akinek van legalább egy 4 éves gyermeke, az tudja miről beszélek. Ő unatkozik, őt szórakoztatni kell, programokat kell neki kitalálni, különben túlpörög, és akkor jajj mindenkinek. Főleg nekem. És bár gyermeki lelkem élvezi, amit ő, néha jól esne csak úgy LENNI. De nem panaszkodom, Manci igazán jó társaság, és ki tudja meddig élvezhetem még a vele töltött időt. Maholnap iskolás lesz, aztán "mindjárt" ciki lesz anyával lógni. :)

Sajnos jövő héten már dolgozom.... Végre eljutottam oda, 2 év után, hogy kifejezettem élvezem a szabadságot, bár hozzátenném, hogy az ideit is jól elkúrták nekem két napra. Mindegy, ennek is vége lesz egyszer. 

"Ha szeretet van - a többi már könnyen megoldható, de ha nincs, akkor semmi sincs. Akkor csak szétfoszlott ruhát varrogatunk, tört cserepet ragasztgatunk. Nem érdemes.

Én inkább élek egyedül, mint másokkal, szeretethiányos légkörben."

(Müller Péter)

OK, rühellem az állandó idézgetést és okoskodást, de ez akkor is jó. Részemről pedig maximálisan osztom a véleményt.

A fülfájás lelki okai: "Az embernek fáj, hogy valamit meg kell hallgatnia. Képtelen valamit tovább hallgatni."

Annyira nem kell hozzá nagy tudomány, hogy vajon mit vagyok képtelen tovább hallgatni. Egyébként annyira érdekes, hogy megint akkor betegszem le, amikor Manci nincs velem. Na jó, azért annyira nem fura ez, amikor itthon van, nem tehetem meg hogy lerobbanok. És ezt a szervezetem pontosan tudja.

Rendelőintezet előtt két, igen erősen barna borű, annyira nagyon nem bizalomerjesztő külsejű, felül fogatlan nő közvélemény kutatást végez. (Mondjuk ez igy leírva elég ellentmondásos, de látványra sem volt jobb.) Az egyik megszólít egy nőt:

- Háddeegésségfelmíreejst végzünk, keziccsókolom. Vót-e magas véiirnyomásá?

Aztarohadtélet.... Még most is röhögök.

2 óra várakozás után végre bekerültem a rendelőbe, a dokit meglátva egyetlen dolog futott át az agyamon villámgyorsan: "A rohadt életbe, hogy a TAJ kártyámon még az asszonynevem van!" Nos, igen. Dr. Sz. Sz., a fülész, nem kicsit volt jóképű és sármos.

(Ja igen, ismét hallójárat gyulladásom van.... Mit mondhatnék....? Kurvaélet.)

Hétvégén megvolt a "nagy" családi esküvő is, és bizton állíthatom, fantasztikusan szórakoztunk mindannyian. Leszámítva néhány kifejezetten nem kedves megjegyzést az étterem stábjától (és tényleg csak zárójelben.... ők voltak a szolgáltatók), szerintem, mint kicsit bennfentes szerint minden a lehető legjobb volt.

A fotózás jól sikerült (engem kértek meg Gagáék hogy lőjek néhány képet), a szertartás igen könnyes és nagyon megható volt, a pár elképesztően boldog, gyönyörű és szerelmes, a hangulat remek, mi egyéb kellhet egy emlékezetes esküvőhöz? Manci a megtestesült királylány volt a csodaszép koszorúslány ruhájában arany cipellővel, a másik két lánykával együtt annyira édesek voltak, hogy a következő esküvő fotósa is őket fényképezte.

Az a buli felénél kiderült, hogy a cipőm az ördög műve.... Annyira fájt a lábam, hogy elmondani sem nagyon tudom, úgyhogy onnantól mezítláb folytattam a partyt.

A legnagyobb bók, amit az este folyamán kaptam:

"Te semmit nem változtál!"

Apró szépséghiba, hogy ezt egy olyan ember mondta, aki legutóbb 10 éves koromban látott. Nem tudom ez mekkora bók....

Ejfelkor bepalinkazva Susut hallgatunk. :) Es nem, nincs kiskoru jelen. Na jo, pocakban. :) Ez a ril balatoni legeny- es lanybucsu eloeste!

Ennyi csajt!!!! :)))) Úgy tűnik, hogy Viki mellé Kamilla érkezik a családunkba. :) 

Igen, mi egy lányos család vagyunk, ez mondjuk eddig is nyilvánvaló volt. Anyuék ketten vannak tesók a húgával, akinek van két lánya. Bátyám az egyetlen "reménysugár", akinek a születésénél nagypapám mondjuk úgy kissé becsiccsentett a nagy örömhírre. :D Vagyok ugye én, nekem van Manci, és Gagáéknál érkezik Viki ősszel. Plusz majdnem vele egy időben pici unokahúgom, Kamilla.

No ennyit a családi nemeloszlásról, a legfontosabb mégis az, hogy egészséges minden babó. :)