Lehet, hogy gyökér vagyok, de én rosszul vagyok már a MALÉV-ot sirató szaroktól. Ma egy MALÉV mintás műkörmöt láttam például az egyik közösségi oldalon, emléket állítva ezzel "megboldogult" légitársaságunknak. OK. Én is sajnálom, persze. Tényleg szomorú és rossz. De szanaszét posztolni a nyomorult Facebookot cikkekkel, " :( " szmájlikkal, csatlakozni az összes létező csoporthoz, amiben szerepel az hogy "MALÉV", ez már akkora póz! Anno ősszel Steve Jobs-nál éreztem ezt. Őt is mindenki sajnálta persze, na de 3 hétig másról sem szólt az internet, és nem az a bajom, hogy a hírportálokon minden nap kijött egy újabb cikk, bár ezt sem tartottam feltétlenül indokoltnak, hanem hogy az üzenőfalamon hetekig ő szerepelt. Az egyik kedvenc ékszerdizájnerem is 2 napon belül kidobott gyorsan egy Jobs-kollekciót, na az tette be nálam végképp a kaput. 

Vajon ha a Pick csődbe menne, akkor lenne téliszalámis műkörömminta a Facebookon?

Régen, tényleg régen, mondjuk egy laza 15 éve, imádtam a Bon Jovit. A bandát is, meg hát természetesen - mint minden kislány, meg gondolom nagylány - a pasit is. Főleg nyilván a Slippery meg a New Jersey albumaikat, na nem mintha akkor frissnek számítottak volna, de kétségtelenül a legjobbak, szerintem mind a mai napig.

Az elmúlt 3 órában kétszer hallottam a You give love a bad name című remekművet. Egyszer a rádióban, ami eleve meglepett, aztán meg ebéd közben. A hangszóróból áradt a hatalmas némaság, de úgy konstans már vagy 20 percre, majd egyszer olyan kellemes hangerővel "Shot thorough the heart, and you're to blame". 

Vettem az üzenetet.

Az egy végtelenül szimpatikus jellemvonás, amikor valaki a saját egoját kizárólag úgy tudja növelni, ha a másikét a sárba tiporja. Nagyon nehéz ilyenkor nem Igazmondó Juhászt játszani, és felhívni az illető figyelmét arra, mekkora gyökér.

Ez még a múlt héten történt, talán csütörtökön.

Akkor már javában tartott ez a hideg. Az egész fejemet sapkába-sálba bújtatva, behúzott nyakkal rohantam az irodába, ráadásul kivételesen úgy tűnt, végre, a héten először nem kések el. Akkor szembejött egy ember, vörösre fagyott kezében térképet szorongatott, megszólít, hogy tudnék-e segíteni. OK, gondoltam valamit keres. Végülis, tulajdonképpen így is volt.

Belekezdett egy eszméletlenül zavaros történetbe valami buszról ellopott táskáról és laptopról, Zala megyéről, rendőrkapitányságról és önkormányzati hivatalról, aminek a felét sem értettem, pedig szövegértésből mindig jó voltam. Közben már gyakorlatilag a villamossínre hátráltam, főleg amikor megláttam, hogy az elsőre normális külső egy kirohadt fogú, habzó nyálú embert takar. Ő közben rendkívül illedelmesen (mármint felém illedelmesen), magázódva, de egyre többet bazmegelve,majd bocsánatot kérve adta elő a történetét, szidta a rendőröket, a várost, meg ki tudja még mi mindent, félig már a hátamnak. Aztán persze jött a lényeg - egyébként tényleg nem tudom mi a bánatnak állok én meg mindig mindenkinek, ráadásul amikor érzem, hogy úgyis csak tarhálás lesz belőle, miért nem húzok el a francba egy szó nélkül - ő minden értékét letétbe nálam hagyja (haha), adjak neki pénzt, amiből hazamehet busszal. Persze megint így "Ön" meg úgy "maga", meg amúgyis keziccsókolom. Mondtam, hogy nem tudok pénzt adni neki. 

- Baz'meg a kurva anyádat! - így ő.

Hirtelen homlokomig szaladt a szemöldököm, sok mindenre számítottam, de azért egy ilyen karikás anyázásra nem. Muszáj volt röhögnöm utána, hiába no, soha nem anyáztak még le 7:57-kor. 

És persze elkéstem....

Connections

- Anya, neked ki a férjed?

- Apa volt, de már nem.

- Akkor majd én szerzek neked másik férjet!

És mindezt olyan komoly átéléssel, hogy már-már elhittem neki! Persze aztán nem értette min röhögök.

Ma igazán gyönyörű hópelyhek estek. Olyanok, mint a rajzokon meg a képeken. Kicsit feledtette is talán az újabb kis lelkembetaposást. Sajnos van, hogy annyira nem mozogsz valakivel az adott helyzetben egy hullámhosszon, hogy jó nem sülhet ki semmiféle kommunikációból. De legalább a hópelyhek szépek....

A napok óta tartó "riogatás" után megérkezett a hó, ide fővárosunkba is. A héten, csütörtökön egy bácsi figyelmeztetett, hogy jobban tenném ha jól bevásárolnék, mert néhány napon belül csak katonai autók tudnak majd kenyeret hozni. Bájosan mosolyogva megköszöntem neki - miután még meghallgattam, hogy ő, amikor akkora volt a fia, mint Manci, a hátán vitte őt a hóban a három kilométerre lévő óvodába, amikor a felesége a csokigyárban (Willie Wonka?) dolgozott, ő meg a vasúton, bírom az ilyen mesélő kisöregeket - bár én, helyes vagy nem, nem tartok attól, hogy itt Pesten lenne ilyen gond. Bevallom őszintén, a híradóban én kissé pánikkeltésnek éreztem, ahogy mutogatták, hogy mindenki ész nélkül bevásárol.... Teszem hozzá, a valóságban is szembesültem vele, ennyien még nem voltak abban a boltban, ahová járok, pedig mindig ilyenkor szoktam menni, és a tartóskenyeres pult üres volt.... Persze, vannak olyan országrészek, ahol muszáj, de azt gondolom hogy konkrétan nem a Budapest környéki multikat kellene mutogatni a ertéell híradóban. No mindegy.

Fel is hívtam ma nagymamámékat, akik az Őrségben élnek egy pici faluban, hogy hogy vannak és mi újság. Mama sem értette ezt a készültséget, azt mondja "Csak tél van, az ilyen!". Igaz, náluk éppen akkor kezdett csak esni a hó, de amíg ő nem aggódik, addig szerintem nekünk sem kell. Pedig azt a falut aztán el tudja zárni a hó a külvilágtól, és mindabba az egy darab boltba akkor tutira nem jön kenyér.... Az egyetlen gondja az, hogy megállás nélkül hordani kell a tűzifát, és nagyon gyorsan fogy, és nagyon drága. Ilyenkor azért egy pillanatra mindig elszégyellem magam, hogy nekem a legnagyobb gondom a hidegben, hogy a konvektor egész nap hatoson megy.... 

És, milyen érdekes, pont miután beszéltem velük, közösségi oldalra az unokatesóm (vagy Apu unokatesója.... bevallom töredelmesen pontosan nem tudom hogy ki ő nekem, kislány koromban találkoztunk személyesen utoljára) kitett egy kis gondolatot:

"A falu végi suliba is úgy mentünk, hogy a méteres hóban utat vágtak a szüleink. Senki nem pánikolt, vagy keltett pánikot azért mert tél volt, van:-)))Micsoda gyönyörű telek voltak, csilingelő csengettyűs lovas szán, hóember répa orral, meg a piros lukas fazékkal a fején, szánkózás a suli mögötti domboldalon, hatalmas ugratókkal.A hétvégeken pedig kukoricaszárral jéghoki a patak parton ami kiöntött és befagyott. Emlékeztek a dupla élű korira amit a cipőre fel kellett kötni? A megszámlálhatatlan mennyiségű unokatesóimmal sorba álltunk az egy pár koriért:-))Volt aki pórul járt mert beszakadt alatta a befagyott bombalyuk- akkor még olyan is volt:-))Drága jó nagymamám összetrombitált minket a disznótorok idején délután. Falu végi háza pitvarából elhallatszott messzire hivogatása.Paleoilit kaják? Hahahahah, minden normális falusi így étkezett, nem keverte össze az évszakokat, nm evett februárban epret, hanem a bespájzolt répát, káposztát, babot és krumplit, meg a finom elrakott savanyúságokat."

Egyébként az, aki pórul járt mert beszakadt alatta a befagyott bombalyuk, az az én jó édesapám volt.

Én ma pont akkor indultam el itthonról, amikor elkezdett úgy igazán esni a hó, és még nem járták le az autók, és nem tisztogatták le a járdákat sem. Szeretem ilyenkor a belvárost. Lelassul. Az autók is lassabban mennek, a járdán sem rohan senki. Aztán persze egy óra múlva már minden tiszta sólé.... Mondtam is Anyunak, amikor figyelmeztetett, nehogy elessek és összetörjem magam (ismer?), hogy itt aztán ilyet nem nagyon lehet, mert órákon belül mindent felsóznak. Aha.... Csak azt nem tudtam még akkor, hogy a csizmám meleg, bélelt, meg minden ami kell ilyenkor, de a talpa "slick gumi". Hát én akkorát estem majdnem már a bejárati ajtón kilépve, aztán a liftből kilépve, hogy öröm volt nézni. És még vagy háromszor úgy út közben. 

Ja, és a másik.... A legkirályabb találmány télen: a havas lépcsőre hanyagul odavetni egy kartondarabot. Mint a snowboard, baszki. Nagy azon is estem kis híján, vagy kétszer. Jó móka az első hó a városban. 

Azt azért nagyon sajnálom, hogy éppen azon a hétvégén van az első igazi hó, amikor Manci nincs velem. :(

 *sóhaj*

Mindigis csíptem a H&M-et, mostantól ha bemegyek mindig magam előtt látom majd ezt a 00:31 másodpercet.... (Beckham-et csak azóta csípem, mióta öregszik.)

Immáron másfél hónappal karácsony után mi még mindig mézeskalácsot sütünk. Hááát ez van, végülis jó, nem nagy cucc, és kizárólag élvezeti célokat szolgál (=megesszük, csak a rend kedvéért mondom), a cukormázzal pöcsölés kimarad, illetve kettő darabra korlátozódik, amit Manci készen vett, színes dekortollal pancsol össze. 

Viszont azt hadd jegyezzem meg, hogy graham lisztből eszetekbe ne jusson mézeskalácsot sütni.... Én sem szándékosan tettem, nemes egyszerűséggel elfogyott mezeibéellötvenötfinomliszt, és még egyszer pár hete vettem egy ilyen graham csodát, mondván mostmáraztán olyan rohadtul egészségesek leszünk, hogy az szinte fáj. Ez az amúgy abszolút könnyen "kezelhető", Cucka-féle tészta a jóisten kedvéért sem akart összeállni, már annyi plusz lisztet tettem hozzá, hogy ettől jelen állapotában, frissen kisülve dobócsillagként funkcionálnak a legjobban, de az a nyomorult csak ragadt, folyt, szétesett, baaaaa. 

Az egyik mondat, amit soha nem mondj a gyerekednek: "Sietünk, el fogunk késni." Borítékolhatóan átkapcsol egy relé az agyában, és a következő történik, tetszőleges sorrendben:

- öltöztetésnél elszalad, vagy nem hajlandó felöltözni;

- ha sikerült felöltöztetni, tuti hogy nem megfelelő a szett, és jön a(z első) hiszti, vagy ha tud, levetkőzik;

- éhes;

- szomjas;

- a játékosdoboz legaljáról kell kiválasztani valamit, amit az oviba magával szeretne vinni;

- amikor végre menetkész állapotba kerültök, természetesen pisilni és/vagy kakilni kell.

És ilyenkor a legnehezebb viszonylagos nyugalmat erőltetni magadra, mert amint megérzik, hogy nem csak hogy sietni kellene, de ráadásul megy fel a pumpa is Anyában, hardcore módra váltanak, és ott aztán lesz minden, mint karácsonykor. A vége egy égnek álló hajú szülő és egy bőgő gyermek. És a nap még csak most kezdődik....