2011.

2011-et sem életem legjobb évei között fogom számon tartani. Bár.... Ha úgy vesszük, meglehetősen tanulságos év volt, minden téren.

Megtanultam, hogy az ember a munkahelyén hiába dolgozik jól, ez nem mindig elég, és van, hogy nem számít.

Megtapasztaltam az irigységből fakadó rosszindulatot, és azt, hogy bizony keményen hatással lehet az ember életére egy ilyen gyökér jóakaró. (Ld. előző pont.)

Életemben először kellett elfogadnom azt, hogy pletykálnak a hátam mögött, és teljesen felesleges bármilyen szóbeszéd elé menni, még feleslegesebb magyarázkodni bárkinek is. Viszont tőlem egészen szokatlanul az igen fejlett igazságérzetemet csupán egy rövid ideig zavarta ez az egész, aztán belenyugodtam, hogy mindenki gondol, amit akar, az a kettő ember (köztük én) aki érintett volt a témában, pontosan tudta az igazságot, a többi nem érdekelt.

Meglehetősen hosszan tartó vergődés után sajnos megtanultam, hogy sok esetben Amy Winehouse-nak igaza van: "Love is a losing game", és hogy nem, kölcsönösen szeretni nem elég.

Megtanultam, hogy a "házi nyúlra nem lövünk" nem hülyeség, sőt, okosabb dolog betartani.

És nem utolsó sorban megtapasztalhattam, lehetek én bármennyire tökös G.I. Jane, gondolhatja azt rólam bárki, hogy én a jég hátán is, és amúgyis hejj de erős vagyok, van az a pont, amikor nem megy egyedül, és segítséget kell kérnem a probléma megoldásához.

A legnagyobb tanulság minden téren az volt, hogy bárki bármit mond, csak akkor higgyem el, ha már valóban megtörtént. Van olyan, hogy még akkor se....

Ez az év minden létező kétségemet eloszlatta afelől, hogy nem volt rossz döntés elhagyni Manci apját. Ez megnyugtat. És bár előfordul, hogy segítséget kell kérnem, továbbra is megállok a lábamon egyedül Mancival.

Rengeteget jelent, hogy van a családom és vannak barátaim, akiknek 976-szor is elmondhatom ugyanazt, még mindig meghallgatnak, és nem küldenek el a francba. A legtöbb esetben legalábbis.

Nagyon örülök annak, hogy fentebb említett barátok számát idén sikerült eggyel növelni. Már magam sem tudom mikor és hogyan vált "havernőségből" barátsággá, de így történt, és ez nagyon jó! Dömöscity rulez! ;)

Idén is sikerült néhány egészen kellemes, megkockáztatom felejthetetlen alkalommal lazítani kicsit "nagylányos" bulikon. Az egyik ilyen az biztosan a Roxette koncert volt, a másik a 2 napig tartó családi buli Balcsin, a harmadik pedig a hosszú idő óta, vagy talán összességében is az első táncos móka a két unokatesómmal. Jó párat sorolhatnék még ide, amikor igazán, és már-már felhőtlenül jól éreztem magam, volt azért szerencsére bőven!

Nagyon sokszor adok hálát a sorsnak, istennek, az életnek, mindegy hogy hívjuk, hogy van nekem Manci. Álszent dolog lenne azt mondani, hogy sokszor megkönnyítette a nehéz időszakokat, mert bizony volt olyan, amikor a fizikai és lelki terhelhetőségem határán, az utolsó kis energiakockákkal lökdöstem előre magam és ültem le Hófehérkével játszani, vagy Bogyó és Babócát olvasni, amikor legszívesebben a plafont bámulva vagy éppen zokogva sajnáltam volna magam. Tulajdonképpen sokszor neki köszönhetem, hogy még egy egészséges kiborulásra sem volt időm, sokszor jó volt így, sokszor jobb lett volna úgy. Viszont az ő őszinte és tiszta szeretete, ahogy átölel és hozzámbújik, vagy azt mondja hogy "szeretlek" vagy "hiányoztál", mindennél többet jelent nekem ezen a világon. Az ő anyukájának lenni a legjobb dolog, ami velem történhet, erre 2011-ben is számtalanszor döbbentem rá.

Azt hiszem ennyi. A tavalyi évnek is örültem, amikor vége lett, az ideit még kevésbé bánom. Hogy mit várok 2012-től? Őszintén szólva semmit. Érzem, hogy valami jönni fog, nagyon benne van a levegőben most, jó néhány hete érzem már. Nem tekintek hatalmas nagy várakozással elé, mert most úgy gondolom, hogy olyan lesz ez az év, amilyenné én magam teszem.

Kezdetnek január 3-án 8:30 perckor szeretettel vár a Pesti Központi Kerületi Bíróság, hogy kimondják a házasságunk hivatalos végét. Szerintem jó kezdés, még ha ez furcsán hangzik akkor is, nekem mindenképpen!

Boldog új évet!

(Természetesen senki ne gondolja hogy FRANKÓN szilveszter éjjelén, az óév utolsó percében sikerült befejeznem a bejegyzést, kicsit csaltam.)

Vissza

No nem mintha friss hír lenne, de azért idekívánkozik, így az év utolsó napjára. Meg mert jó.

We only said goodbye with words
I died a hunderd times
You go back to her
And I go back to black

Heszuszka idén is eltalálta az összes ajándékomat, képestől, díszpárnástól, ékszerestől. Manciét szintén, futóbringástól, diavetítőstől. A legtöbbet mégis az együtt töltött idő, vacsora, beszélgetés jelentette, jelenti, kacsasültestől és zserbóstól. Bár azon gondolkodom, hogy a diós kiflit és a zserbót túl lehet-e adagolni, mert akkor könnyen lehet, hogy én megtettem. 

Az meg külön ajándék, hogy még 3 napig nem dolgozom!

Ami a ajándékozást illeti, ezt el kell mesélnem, idén is sikerült két igencsak idegölő játékot bezsebelni.

Az egyik egy beszélő póni (Pinky Pie..... érted..... pink pite, úúúú). Eleinte cuki "szeretlek, mami", "etess meg!" "játsszunk!", aztán egyre idegesítőbb, hogy ha kell, ha nem pofázik, de kikapcsolni nem lehet, mármint lehetne, de nem engedi, és alig várod mikor hagyja ott valahol, hogy utána hülyének tudd nézni "neeeeem, drágám, nem én kapcsoltam ki!".

A másik egy fetrengve röhögő macska, ami szintén nagyon jópofa kezdetben, de ez is mozgásérzékelős, abba nem hagyja azt a törvénytelen röhögést, a gyerek egy idő után meg már azon röhög, hogy a farkát fogva lógatja és még úgy is forog.

Egyébként tényleg jópofa mindkettő, ráadásul azt a nyomorult pónit ő kérte direkte from the little jesus, de azért 3-4 órán át sztereóban ez a kettő még ünnepek alatt is súrolja azt a bizonyos határt. Szerencsére ismét egy kisebb oviscsoportnak elegendő játékot kapott, úgyhogy azért kapunk szusszanásnyi időt olykor.

Én gazdagabb lettem egy boszorkány kézikönyvvel, hahh baszki, aztán nehogy elkezdjek üstben macskaszőrt égetni! Úgy végiggondoltam egyébként az életszerű szituációt, hogy amúgyis mekkora nyertes vagyok mostanában a pasik körében,  mondjuk a szimpatikus, enyhén őszülő, ám szemtelenül jóképű és vonzó férfiember belép a bejárati ajtón, és ahogy 2 és fél másodperc alatt leszkenneli a lakást, megakad a tekintete egy házi boszorkányoltáron. Biztos nem fordulna vissza pont azzal a lendülettel.

Viccet félretéve örültem neki nagyon, mert kizárólag az érdekesség kedvéért kaptam, és kizárólag így is fogom olvasni, legalább picike sejtésem lesz arról, hogy mi az a fehér mágia. Úgyhogy nyugi, senkit nem változtatok patkánnyá (akivel tenném, az már úgyis az höhöhö), sőt nem kerítem hatalmamba szerelmi bűbájjal. Az ilyenek egyébként is tiltottak.

A tegnap reggel olyan édes volt, sötétben kelt, tudta hogy éjjel már jön a jézuska, messziről nézegetett a fa alá, de nem látott semmit. Visszaaludt még egy fél órára, már világosban ébredt újra, nagyjából a másodperc töredéke alatt ment ki minden álom a szeméből és skerázott a fához. Úgyhogy nálunk az első karácsonyi fotók pizsamában készültek, hát ez van, hol van az megírva hogy nem lehet pizsiben ajándékot bontani? Nekem ez most így volt tökéletes, mert az a pár óra reggel csak a miénk volt.

Szóval tegnap ugye elkészült a mézeskalács, ma reggel Manci közölte, hogy ő márpedig ezt most beviszi az oviba a többieknek. Picit meglepődtem rajta, mert egész este ette, mondtam neki, ugye tudja, hogy ha ezt most beviszi, itthon nem lesz már, igen tudja. OK. Úgy örültem neki, hogy ilyen önzetlen és kedves, ennek örömére a kisjézus holnap reggelre már oda is pakolt egy hatalmas doboznyival még a fa alá. Mert megérdemli, mert nagyon nagyon büszke vagyok arra, hogy ilyen csupaszív picilányom van!

És a "kisjézus" most elhúz aludni, mert fél 11-kor mézeskalácsot sütni még neki is sok.

Ja, annyit még, hogy a karácsonyfát majdnem egyedül díszítette fel, OK, hogy csak egy kb. 40-50 centis kis fa, de akkoris ügyes!

Boldog karácsonyt mindenkinek!

Nem karácsonyi, tudom, de ma megtaláltam a céges gépemen, és jajdejó! (kattra nő)

Lassan már szégyelltem magam, micsoda háziasszony vagyok én, hogy mézeskalácsot soha nem sütöttem, na ma megtört ez a jég is. Nem tudom miért féltem én ettől ennyire, abszolút nem nagy cucc, bár bevallom töredelmesen, az elején nem gondoltam volna, hogy az a tészta valaha, még ebben az karácsonyi szezonban össze fog állni. De végül megtette. Az ízével egyetlen bajom van: a mézes sütemény fűszerkeverék.... Nem vagyok vele kibékülve. Fene a finnyás mindenemet.

Ami a karácsonyt illeti. Várom. Talán jól is leszek, picit még hiányzik valami, természetesen valaki, picit még szomorkodom, hogy mit fogok kezdeni magammal 24.-e délelőtt, picit megint csalódott vagyok, hogy nekem nincs saját családom, úgy értem apa-anya-gyerekek. De tudom, hogy 24-én reggel mindennél többet fog érni, hogy meglátja, éjjel itt járt a Jézuska, és hogy majd szenteste, otthon, sokan, együtt, nem fog hiányozni semmi, mert pontosan úgy lesz jó minden, ahogy van.

Azért vicces, hogy talán egy icikepicikét meg még ezt is elhittem majdnem.... Persze csak majdnem, és csak egy picit, aztán meg röhögtem is hangosan rajta. Attól még a dal édes. Bár ma már kissé frusztrált, hogy minden nyomorult karácsonyi témájú riport, hír, bejátszás alatt az All I want for Christmas is you ment.

Ja, január első hétvégéjén pedig lányvisszafogadó buli! Majd erről később.

Picit hasonló érzéseim vannak a karácsonyról, mint Szily Nórának. De csak picit.... Hiszen délelőtt, kora délután egyedül leszek itthon, mert az apjának is jár vele idő 24-én, a szenteste így is az enyém. De amint hazaér tőle, indulunk haza Anyuékhoz Fehérvárra, mert bevallom őszintén nekem itthon, kettesben picit szomorkás lenne a karácsony. Mert zavar hogy nem családban van a kislányom, rendben, igaz, most mi ketten vagyunk egy család, de szeretnék neki igazi, klasszikus családot, anyukával, apukával (még ha nem is vér szerinti), esetleg tesóval, tesókkal (még ha nem is édestestvérek). Így viszont nekem is jobb érzés, hogy átélheti Anyuéknál az igazi, nagy családi szentestét, mamival, papival, dédivel, nagybácsival-nagynénivel. Sajnos unokatesók még nincsenek, az lenne az igazi. És én sem érzem magam kevesebbnek így.

Viszont az az idő, amit én magam vele lehetek, a mi kis családunkban, az igen kevés. Jóformán egy reggel. Így aztán mi is 23-án díszítjük a fát este, és a Jézuska éjszaka érkezik majd, hogy reggel már a fa alatt várja az ajándék a kis SzarcsiMarcsit. Jó lesz így is, tudom, de érzem, nem az igazi. Nem így képzeltem én sem.

A teljesség kedvéért itt van Szily Nóra teljes cikke a Life.hu-ról:

Nem akartam erről írni, mert mélyebb, mint amennyit adni szoktam magamból. Most nem tudok kérdések mögé bújni. Ez az ünnep nekem nemcsak az illatokról, ízekről, mosolyokról, a csomagoló papírok zizegéséről szól, hanem sok hiányról és fájdalomról is.

Ezt írni ciki? Szégyen? Vagy elfogadható, hogy ez egy őszinte vallomás? Ha a karácsonyon gondolkozom, néha elmenekülnék vissza az időben. Amikor kislányként hunyorítva, koncentrálva igyekeztem pontosan hímezni a kalocsai terítőt - persze picurkát - a nagyiknak, rajzlap fölött görnyedve próbáltam valami "emlékezeteset" alkotni anyukámnak. Kazettára énekeltem. Gimisként rongybabát varrtam az első szerelmemnek a saját kezemmel, és még sorolhatnám. Amikor az volt a felelősségem, hogy valami  kedves ajándék szülessen tőlem - nekik. Azoknak, akiket nagyon szeretek. A dolgom "csak" ennyi volt. Gyerek- vagy kamasznévjegy, ami mégis maradandó.

Közben persze felnőttem. Csodás karácsonyaink voltak, amíg boldog - vagy boldognak tűnő - házasságban éltem. Kettő volt. Egyik évről a másikra kitaláltam és nekifogtam spenótos lazacot, 5-féle süteményt sütni, csodát varázsolni, meglepetéseket kitalálni, sok embert vendégül látni - sikerült. Meg is lepődött a családom, mert nem voltam híres konyhatündér. A hullafáradtság euforikus volt, de ma már csak volt. Emlék.

Kétszer elvált anyaként minden más. Ki hozza a fát, ki faragja be? No, de ez apróság. Szakember van, ugyebár. A naptár is átíródott. Szerencsés vagyok abban, hogy a fiaim apáira mindig számíthatok, bár önálló életük van - hál' isten szép családdal. Az ünnep koreográfiája így már átalakult. Úgy döntöttem, leegyszerűsítem. Mert rémes volt, amikor 24-én délután kettőkor elkezdődött a rohanás. A fiaimat SZERETETTEL kézről kézre adva vágtattak a férfiak, a Jézuska, majd visszakaptam két kinyúlt manót egy halom csomaggal este tízkor, akik fel sem fogták, hogy miről szól az ünnep. Az én "fám" alatt már csak aludtak. Fájt. Nagyon.

Passz. Dacolni botorság. Sírni kár. Kompromisszumot találni ésszerű és életképes. Vettem egy nagy levegőt, és megkaptam a válasz. Nálam az angyalok 23-án kopogtatnak. A sütik megsülnek. A lakás díszes. A gyertyák égnek. Fura? Ugyan ki dönt arról, hogy a csengettyűk mikor szólnak? Hogy mikor énekelünk? Hát nem az a lényeg, hogy azok az órák rólunk szóljanak? Én ezt a megoldást találtam ki. Ráadásul egy nappal előbb érek a stressz végére. Amikor az utolsó délelőtt mindenki rohan a plázákban és ötlettelenül, idegesen lökdösődik, mi a fa alatt rakjuk a puzzle-t pizsamában. Igen. Mert az életünk így alakult. Egy nagy kirakósjáték, sokszereplős, törékeny, és én mindent igyekszem megtenni azért, hogy vigyázzak a KÉP-re. Karácsonykor is, még ha a 24-e nehéz... Hisz akkor nincsenek velem a fiaim. "Apatúrán" vannak, de mégsem mondhatom, hogy rossz, mert hazamegyek az édesanyámhoz, és megint gyerek lehetek - egy napra.

Mindennek ára van, de ajándékot is kapok. Karácsonykor ezt, de tudom, hiszem, hogy egyszer valaki nekem is fogja majd a kezem. Megtalálom a masnimat, vagy azt, akié én leszek! Alakul, de szép masnit kötni nem egyszerű. Az az élet ajándéka...

Ú, de belemászott a fülembe.... Pedig nem igazán szeretem az efféle zenét, leszámítva a Hajolj bele a hajamba címűt, de ahhoz inkább kellemes emlékek fűznek azt hiszem. De ma egész nap ezt dúdoltam.

Van ez a pillanat, amitől elragad,
de mikor rádköszön, tudod, hogy nem fáj.
Van ez a gondolat, ami ha elragad,
a földről elemel.


Van ez a nézés, ami csak érzés,
de átúsznád vele az éjszakát.
Van ez a lényed, kit hajt a véred,
hogy elrabolja önmagát.


Ez nem az a tánc, amiből nem kérsz,
ez nem az az öröm, amitől nem félsz,
ez nem az a perc, ami megvár,
ez nem az a lány, akiért nem kár.


Van ez a kérdés, amit a féltés
titokban tart, vagy elhibáz.
Van ez a harcod, amiben arcod
csak sírni lát.


Van ez a védelem, amitől féktelen
erővel nekivágsz.
Van ez a szempár, bármikor feltár,
és erre vágysz.


Ez nem az a tánc, amiből nem kérsz,
ez nem az az öröm, amitől nem félsz,
ez nem az a perc, ami megvár,
ez nem az a lány, akiért nem kár.

Amikor utánaolvastam hogy is működik egy kineziológiai oldás, nem mondom hogy nem voltam kicsit szkeptikus. Hallottam többektől már, hogy jó dolog ez, megdöbbentő, és tényleg segíthet, de nehezen tudtam elképzelni hogy ilyen módszerekkel bármi komoly megoldás elérhető. Az előző napok történései után, ha lehet, még jobban vártam hogy odaérjek a csajhoz.

Itt említeném meg, hogy Pesten kineziológust keresni azért volt nekem sokáig mission impossible kategória, mert OK, érted, bepötyögöd, hogy "kineziológus Budapest", keresés, hát nem dob ki azonnal nagyjából 150 nevet és telefonszámot, dehogy.... Honnan tudd melyik jó, melyik hozzáértő, melyik nem csak pénzt akar legombolni rólad, és a többi? Ennek a hölgynek egész korrekt honlapja van, sok cikkel, itt találtam például pontosan egy hete a "reménykedés bebetonozza a szenvedést" mondatot, ami napokig a fejemben járt. Gondoltam, kipróbálom akkor őt, ráadásul még a munkahelyemmel azonos kerületben is van, jó lesz. Na de az egy dolog, hogy a munkahelyemmel azonos kerületben van.... De az irodától nagyjából 150 méterre! Nem akarok müllerpéterkedni, de én ezt jelnek vettem.

Egy szó, mint száz, ma nagy várakozással csengettem be hozzá, és kezdtem bele a mondókámba, hogy milyen problémát szeretnék megoldani. Dióhéjban elmeséltem a sztorit, tényleg csak dióhéjban, és elmondtam, hogy nagyon szeretném lezárni ezt a kapcsolatot, elengedni őt, a reménykedést, kiegyensúlyozottan és boldogan szeretnék élni.

Egy picikét, csak az érthetőség kedvéért, hátha valaki nincs tisztában azzal, hogy mit is csinál a kineziológia, így érthetőbb lesz amit írok:

"A kineziológia oldja a múltban belénk programozott gátakat, hogy végre fellélegezzünk, és szabadon válasszuk meg, mit tegyünk. Az izmok feszes - gyenge tónusai a tudatalattiba szorított, elfojtott stresszekről, energetikai blokkokról árulkodnak. Ezek oldásával a kineziológus az okokat szünteti meg, ezáltal helyreállítja a testi-lelki harmóniát. A tudatalattiból fölhozott, fölismert traumát megértve túl tudunk lépni azon. Ebben a gyógyító folyamatban a klienst a kineziológus vezeti. Ha megtalálják a probléma gyökerét, az izomteszt arra is választ ad, hogy most ezzel kell-e foglalkozni, és elfogadja-e a páciens a kineziológus segítségét. Mi csak segítjük a klienst az oldással - a megfelelő korrekcióval azért, hogy egész agyát legyen képes használni, ha hasonló helyzetbe kerül. A kineziológiai izomtesztelés mint biofeedback lehetővé teszi, hogy tudatos emlékezés nélkül felderítsük azokat az eseményeket, amelyek egymásra épülve létrehozták a jelenlegi problémát." (harmonizalas.hu)

Az első meglepetést akkor ért, amikor másfél percig "löködte" a kezem, majd közölte hogy "legyőzöttnek érzed magad". Pár hónapja már pontosan ugyanezt fogalmaztam meg magamban. Komoly....

Nem akarok most részletesen belemenni az egészbe, mert annyira nem érdekes, de azért ezt hadd meséljem el. Szeptemberi születésű vagyok, ez az eset a születésem előtti nyáron történt. A családi szennyes kiteregetésének elkerülése végett csak nagyon röviden: Apu gusztustalan módon megcsalta Anyut, Anyu akkori legjobb(nak hitt) barátnőjével. Így hát amikor a kineziológus néhány percnyi "kézböködés" után azt mondta "Anyukád terhességének a harmadik trimeszterében történt valami...." akkor le kellett ülnöm. Elmeséltem neki ezt a sztorit kissé könnybe lábadt szemekkel, láttam rajta hogy még neki is kicsit párás lett a tekintete. "Ezt te pontosan úgy megélted akkor, ahogy édesanyád."

Mindig sejtettem, hogy a férfiakhoz fűződő sokszor elcseszett viszonyomnak, meg annak hogy az életemben számtalanszor mentem bele olyan kapcsolatokba, ahol nem éreztem magam nélkülözhetetlennek, belémrúgtak egyszer, kétszer, ezerszer, de én csak kitartottam a hülyeségig, szóval ennek valahol Anyu és Apu kapcsolatában kellene keresnem a "gyökerét", mert azt is tudjuk, hogy a szülői mintát rengetegen másolják tudat alatt. És íme! És a durva hogy ez kb "mínusz két hónapos koromból" ered?!

Szóval nagyon bízom benne, így, hogy ezt sikerült előhozni, most majd meg tudom oldani a jelenlegi problémát is, és nem cipelem magammal tovább. De jó lenne!!!!

Mondtam a csajnak is hogy ha ennyire sikerült a szülői mintát másolni, akkor szeretném azt a részét is, amikor Anyu Apu után megtalálta a mostani férjét, akivel 20 éve szeretik egymás. Ennyit mondott:

"Most már az jön!"

"A helyszínelésnél levágott végtagokat, kezeket és lábakat találtak. A rendőrség szerint gyilkosság történt."

Ne már.... Tuti, hogy nem magának vágta le valaki a lábát? Érdekes öngyilkossági kísérlet pedig.